Egyik kedvenc írom, Fekete István. „Öreg utakon” című művének első írása "Szilveszter éjfél". Stílusa lenyűgöző, és általam is megjárt régi utakra emlékezve olvasom a szépen megfogalmazott sorokat. Igen, ez valami más szilveszter esti hangulatot idéz elém, mint amilyeneket az emberek többsége átél.
"Zengett az ének, lobogtak örökös fények, és beírták a nagy matrikulába: 1941.
Odakünn pedig megnőtt a sírdomb. Körülötte kereng a hó, panaszkodik a szél, s egy láthatatlan kéz felírja a fejfára: 1940..."
A sorok gondolatokat ébresztenek bennem. Kilépek az erkélyemre, és tudom, hogy egy láthatatlan kéz felírta az újabb fejfára: 2006. Éppen átléptünk az újesztendőbe. A közelben ittas hangok ordibálnak, búcsúztatják az óévet, és köszöntik az újat. Tűzijátékos kellékek röpködnek a magasba, de én valahogy lassan nem is hallom és nem is látom, ami körülöttem történik, hanem gondolataimba mélyedve feltekintek a téli égbolt azon részére, melyet annyira szeretek. Ilyenkor, Szilveszter éjszakáján ott ragyognak az Orion csillagai, melynél szebb csillagképet nem tudok elképzelni, bár most a holdvilágos éjjelen halványabbak a megszokottnál. A Sirius, amely az égbolt legfényesebb csillaga, éppen a deleléshez közeli égi útját járja.
Nézem őket, és érzem, hogy én most egy Föld nevű bolygóról, valami más világba, az örökkévalóságba pillantok, és régmúlt időket látok jelenben. Igen, az égbolton egy olyan világot látok, amely sohasem a jelent, hanem a régmúltat tárja elém, méghozzá folyamatában.
Fekete István 1941 kezdetét említi. Pár hónap múlva először sírtam bele ebbe a földi világba, amelyben, azóta is benne élek.
Tudom, mennyi boldogságot jelentett annak az első kis hangnak a pillanata szüleimnek. Édesanyám még ma is kisfiának szólíthat, de Édesapám hasonló megszólítása, már csak szívemben él, onnan szól hozzám.
Milyen furcsák is vagyunk, és mennyire megfeledkezünk fontos dolgokról. Különösen a mai fiatalság, amely egyre felelőtlenebbül gondolkodik, és nem fogja fel, mennyire csodálatos ajándék az élet.
Édesapámat Szilveszter estéken soha nem láttam vidámnak. Talán kimondatlanul is arra gondolt, amit most Fekete István sorai felszínre hoztak bennem is. Valami nagyon fontos dologra figyelmeztetnek, és már régen tervezem, hogy ezeket papírra vetem. Szilveszter éjszakája nyújtja erre az igazi pillanatokat.
Ha igazán belegondolunk, az esztendők búcsúztatásának vidámságába, akkor másra is gondolhatnánk.
Minden ember, attól kezdve, hogy rálépett a földi élet színpadára, egy „végső visszaszámlálás” részesévé válik, amire talán sohasem gondol.
Bay Zoltán özvegye egy alkalommal a következőt mondta nekem: “Zoltán gyakran emlegette, hogy a fizikában a legkegyetlenebb koordináta az idő”.
Igen, - ha elindulok valahova otthonról, és valamit otthon felejtettem, visszafordulhatok, és visszamehetek érte. Ugyanazt az utat többször, és másképpen is megtehetem, de az idővel egészen másképpen vagyunk. Minden eltelt perc, óra, nap, esztendő azt jelenti, hogy az életemből ennyivel kevesebb van hátra, és visszafelé haladni nincs lehetőségem. Ezt zakatolja halkan és ütemesen, a közelemben lévő óra is, miközben másodperc mutatója, mutatja is az idő kérlelhetetlenségét. Ráadásul senki sem tudhatja, hogy mennyi van még hátra, csak azt, hogy mennyi múlt el az életéből, visszavonhatatlanul.
Akik ezen a Földön élünk, és élvezhetjük az élet örömeit, lehetőségeit, és elviseljük a bennünket ért bánatokat, részesei vagyunk az idő koordináta kegyetlenségének. Még akkor is, ha erre soha sem gondolnánk. Talán érdemes vele foglalkozni.
Miért írok mindezekről?
Egyetlen dolog miatt! Azért, mert fiatal éveimben én sem gondoltam erre, amiről most említést teszek. Valahogy úgy gondolkodtam, hogy előttem az élet, tele voltam tervekkel, és az idő múlásával nem is törődtem. Ma azonban már más a helyzet. Ahogy sokasodnak az emlékek, ahogy peregnek az évek, úgy jut egyre inkább eszembe, hogy az emlékek sokasodása, az élet múlásának egyik jele. Kárhoztatom magam azokért az órákért, amiket felelőtlenül herdáltam el, és szívesen emlékszem vissza azokra, amelyeknek tartalmat és értelmet adtam.
Szeretném, hogy már fiatalon gondoljatok azokra a dolgokra, amelyekre én annak idején nem gondoltam. Talán segít majd benneteket abban, hogy változtassatok néhány dolgon, a fiatalság ösvényeit járva.
Miközben szembenéztem a végtelennel, szinte hallottam egyik példaképemtől, az emberi szívekig hatoló, utánozhatatlanul szépen csengő mély hangján, azokat a sorokat, amelyeket nekem és szakköröseimnek évtizedekkel ezelőtt írásban is megörökített:
“Oly mély az ég, mint függő óceán,
Fejünk felett sugárzó nagy talány.
Sötét ölén megannyi fénysziget,
Ha feltekintünk, szívünk megremeg,
Bús földi lényünk forró lángra gyúl
A fénybe vágyunk olthatatlanul,
Repülni fel a fénybe – mely örök.”
Byron
“Kívánom, hogy e szép gondolatokat
a XX. sz. nyelvére lefordítva meg tudjátok
értetni, minél több emberrel.”
Szeged, 1966. augusztus 26. Dr. Kulin György
A sok „fénysziget” között van egy, amit Napnak nevezünk, és van közelében egy szép „kék” bolygó, a mi közös otthonunk, a Föld.
E szép sorok után már a huszonegyedik század hajnalán is csak úgy tudom ezt lefordítani, hogy nézzünk fel néha az égboltra, és gondolkodjunk el azon, hogy mi is egy égitesten élünk. Egy olyanon, amely lehetővé tette azt, hogy olyan élet alakuljon ki rajta, amelynek részesei vagyunk. Olyan részesei, akik kifejezhetik érzelmeiket, gondolataikat, és megpróbálhatják azokat másokkal is átéreztetni, hátha hatnak azokra, akikre hatniuk kellene. Mindezek csodálatos képességek, amelyekkel élnünk kellene.
Ugyancsak Gyurka bácsi, egy előadásán, így fogalmazott:
„A természet nem ismétli meg önmagát. Éppen sokfélesége, változatossága az, ami szépségét, érdekességét adja.”
Már a XXI. századot írjuk a fejfákra, egyre-másra felkerülnek az újabb évszámok, peregnek az évek, és mi emberek valami nagy szamárságot követünk el. Napról-napra fogy az, ami Földünk „szépségét, érdekességét adja.” Növények és állatok tűnnek el végleg ebből a földi világból, és ez csak egyre fokozódik. A bűnösök, mi emberek vagyunk. Az egyetlen élőlény a Földön, amely erre képes, az ember.
Még csak két nagyobbik gyermekem, lányaim éltek, amikor hazaérve, egy csehszlovák filmet néztek. Éppen egy testvérpár, két fiú ment egy szép erdő szélén, és a kisebbik egy konzervdobozokból és nylon zacskókból álló kupacra mutatva a fák között, így szólt bátyjához:
„Nézd, hát nem olyanok az emberek, mint az állatok?”
A bátyja erre így válaszolt:
„Öcsi, ne mondj ilyet, mert ezzel sérted az állatokat.”
Azóta eltelt néhány évtized, és most kezdjük igazán szembetalálni magunkat azokkal a következményekkel, amelyeket mi emberek idéztünk elő.
Szilveszter éjjel van. Szinte meleg van. Nem öltötte magára szép téli fehér bundáját a Föld északi félteke. És a filmből idézett mondatok elhangzása óta sok-sok növény és állat végleg, örökre elbúcsúzott ettől a földi világtól, az élettől. Már génjeikben sincsenek utódaik, eltűntek.
Bűntudattal kell átéreznünk mindezt, és mindent elkövetnünk, hogy megmenthető legyen, ami még menthető. Szépségéből és érdekességéből nagyon sokat vesztett Földünk. Közben a globális felmelegedés is nyakunkba szakadt!
Ezek a földlakók közös és igen nagy gondjai. Honlapunkra nem véletlenül tettem fel Ohmar Khajjám perzsa költő sorait:
„Ifjak s öregek, kik itt vagyunk, mit mivelünk?
Kergetjük az álmokat, mik csalják szemünk.
Ember nem időzhet itt e vénhedt földön:
Mennek – mi jövünk; mások jönnek, és mi megyünk.”
A sorok figyelmeztetnek. Mi idősebbek az elmenőben lévők közé sorolunk be valahova. Ti Diákjaim, utánunk jöttök, de szintén menni fogtok, és utánatok is szeretnének jönni, egymás után, az újabb nemzedékek. Ugye, át tudjátok érezni a nagy felelősséget, amely nyomasztóan nehezedik vállainkra, majd nehezedni fog a Ti és gyermekeitek vállaira, és így tovább, még sokáig. Akkor is, ha már régen nem élünk, csak utódainkban.
Minden élőlény, és remélem, az emberek is, utódaikat szeretik a legjobban, ebben a földi világban!
Ha valami, akkor legalább a gyermekeink, és mások gyermekei iránt érzett szeretetünk adjon erőt és felelősségérzetet ahhoz, hogy a nagy csatát megvívjuk. Elkövetett esztelenségeinket jóvátegyük, és türelmünk legyen hozzá.
Sürgős teendőkre van szükség! Ehhez azonban meg kell szeretni a még sok szépséget nyújtó természeti környezetünket. Megismerni és megszeretni, mert e két dolog elválaszthatatlan egymástól.
Féltem a jövő nemzedéket, féltelek Titeket! Nem azt látom mindennapjaitokban, amit szeretnék látni. A szeretet az, ami irányotokba, ezekben a leírt sorokban megnyilvánul.
Naponta kérlek Titeket, ne dohányozzatok, naponta mondom, hogy ne a kocsmákban, a füsttől és alkoholgőztől büdös helyeken zsúfolódjatok össze hétvégeken! Tudjátok, hogy a szeretet és a jót akarás szól belőlem, ezt elhiszitek, de valahogy nem fogadjátok el az intő szavakat.
Fel kellene fedeznetek valami más értelmes időtöltést, valamit, ami közel visz a természethez, annak titkaihoz. Meg kellene szeretnetek, és akkor másképpen fogtok gondolkodni.
Ha nehéz időszakaim akadnak az életben, mindig kimegyek az erdőbe, és egy kiadós séta, a növények és állatok iránt érzett szeretet megnyugvást ad. Olyan környezetben vagyok ott, ahol nem érhet csalódás, ahol a barátaim vesznek körül. Fedezzétek ezt fel, szeressétek és óvjátok ezt a ma még oly sok szépséget nyújtó földi világot.
Ha Ti is elolvassátok ezeket a sorokat, kedves Pedagógus kollégáim, segítsetek törekvéseimben, fogjunk össze, mert nem jó a történések folyásának iránya. Nekünk nem csak saját, hanem mások gyermekeire is gondolnunk kell!
Az idő múlása ellen nincs orvosság, tehetetlenül kell vele szembenéznünk, de módunkban áll tartalommal, szeretettel, emberséggel megtölteni földi létünk éveit.
2000. július 24-én, Bay Zoltán születésének 100. évfordulóján megadatott számomra az, hogy az MTA dísztermében Bay Zoltánról, mint a fiatalság példaképéről előadást tarthattam. Akkor a befejező gondolatokat két röviden megfogalmazott mondat köré próbáltam csoportosítani: “Bay Zoltán teljes életet élt. Éveket adott az életnek, és életet az éveknek.” Kedves diákjaim és mások, akik végigolvassák mindezt. Gondoljátok át, mit szabad és mit kell tenni azért, hogy a magatok életét legalább ezt megközelítve élhessétek le. Azt kívánom Nektek 2007 első perceiben, hogy erre képessé váljatok!
Gyula, 2006-2007 Szilveszter éjjelén.
Márki-Zay Lajos
